A reformáció kialakulása Horvátországban
Nem egyszerű megfogalmazni, hogyan fogadták a vallás visszaalakítását eredeti formájára, mert ezt jelenti az a szó, hogy református. Az egész országban nem egyszerre, egyidejűleg kezdett el terjedni, mivel valahol szívesen és nagy örömmel fogadták, másutt pedig az a tény, hogy életünk egyetlen zsinórmértéke a Biblia, csak elkeserítette az embereket. A pápát pártolók mindent megpróbáltak bevetni az ellenreformáció érdekében, ami arra szolgált, hogy letörjék, csírájában elfojtsák már az első keresztyén gyülekezetekben elfogadott Isten és ember közötti viszonyt, hogy az Egyháznak egyetlen egy feje van, az pedig nem ember, hanem az értünk meghalt és harmadnapon feltámadt Úr Jézus Krisztus.
A reformáció legtöbb híve a műveltebb, bibliaolvasó papok sorából kerül ki, akik aztán hirdetni kezdik, hogy nincs ember és Isten között egyetlen közbenjáró sem, csak a Jézus. Hiszen az Atya Isten Neki adott minden hatalmat, mennyen és földön, hogy megítélje a bűnösöket, ezért nincs szüksége a bűnbánó léleknek egy egyházi méltóságra sem, hogy feloldozza bűnei alól, csakis arra, Aki elvette mindannyiunk bűnét, helyettünk szenvedve a keresztfán, Ő pedig az Úr Jézus Krisztus, Aki közbenjár az emberért. Ezért sem megvásárolni, sem pedig embernek elmondva, megbocsátottnak ítélni nem lehet a bűnt.
Mindez nagy akadályokba ütközött a pápapártiak soraiban, hiszen Luther Márton sem új vallást akart alapítani, hanem a XVI. századi, erkölcsileg teljesen romlott egyházi berendezkedést szerette volna megreformálni. Ám az akkori egyház saját létét látta fenyegetve, ezért eretnekséggel vádolja a reformátorokat. Mindez Horvátországra is igen jellemző. Számos országgyűlési határozat maradt fenn a protestánsok ellen, vallást tiltó rendeletek, panaszlevelek a zágrábi püspökökhöz, megtérő szerzetesek beszámolói és így tovább. A horvát történetírók sem emlegetik jó szívvel a reformációt. Inkább a nemzeti irodalom és a tanügy köreiben talált pártfogásra, hiszen a nép nyelvén való oktatás is a reformáció vívmánya, úgymint a Biblia különböző nyelvekre való lefordítása, mint az első nyomtatott könyv, melyet mindenki a saját anyanyelvén olvashatott végre, ha megtanították írni és olvasni valamelyik református általános iskolában.
Horvátországban a reformátorok mégis egy hiábavaló harcot folytattak. A XVI. században még élvezték a különböző tehetősebb földbirtokosok támogatását, de mikor tulajdonuk elvesztésével próbálják megzsarolni a Habsburgok, inkább adják ki a reformátorok útját, minthogy lemondjanak vagyonukról. E vidéken kevés horvát vallotta magát reformátusnak már a kezdetekben is, köreikben lassan és csendesen kezdődött a bibliai alapokra való visszatérés. Inkább áll összeköttetésben a magyarsággal, mint más nemzetekkel. Számos teológust képeznek Wittenbergben, hogy aztán a tudományt itthon kamatoztassák és terjesszék a nyugaton tanultakat a nép javára. A határok nem sok szereppel bírtak, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchián belül zajlott e vallási versengés.
Az istentiszteletek a nép nyelvén hangoztak el, annak ellenére, hogy a reformátorok nagy része németül tanulta az alapokat. Mivel nemcsak német ajkú gyülekezetek voltak a mai Horvátországban, hanem számos más népcsoport élt ezen a vidéken, így alkalmazkodni kellett a hallgatósághoz. Ez nem volt nagy probléma, hiszen e térségben élők általában három nyelvet használtak: magyarul, németül és szerb-horvát nyelven kommunikáltak egymással. Egyedül a latint nem értette az átlag, csupán az előkelők és természetesen a papok, akik a pápát pártolva csak így prédikálhattak.
Ez így volt mindaddig, míg Magyarországon az ellenreformáció vívmányaként és a református konkurencia miatt be nem vezették a római katolikusok is a latin nyelv használata helyett az anyanyelven való igehirdetést. Eközben Horvátországban szigorúan megtiltották a papoknak, hogy a mise liturgiáját szláv nyelven bonyolítsák le, ráadásul a nép nyelvén való nyomtatást is megszüntették. Így tudták csak megakadályozni a Habsburgok, hogy a protestáns nyomdák is folytassák tevékenységüket, ezért csak a református lelkészekre hárult ez a feladat, akik kitartóak voltak a könyvnyomtatásban is.
Horvátország nagy részén, úgy mint Dalmáciában, Triesztben, Zágrábban és környékén, a Muraközben a reformációt teljesen elnyomta és kiszorította az ellenreformáció. Mára csak néhány szórványgyülekezet árulkodik az egykori protestáns irányzat sikeres térhódításáról.
Reformáció Szlavóniában
Itt más környezetben éltek a protestánsok, mint Horvátországban, mivel e terület az Oszmán Birodalom része volt. A törökök azonban jobban tűrték az „új vallást”, mint a római katolikus Habsburgok. A reformáció már a XVI. században gyorsan elnyerte a nép tetszését, mivel a papok, szerzetesek fényűző, nagy adószedő élete teljesen ellenkezett azzal, amit latinul hirdettek. Azonban ezen a zömmel földművelésből élő falusi közösségek nem botránkoztak meg, hiszen az akkori világ hivatalos nyelvét nem értették, sem nem használták. Az egyszerű nép között a régi-új reformok gyorsan támogatásra találtak, legnagyobb reformátoruk Sztárai Mihály, aki Szlavónia és Baranya területén mintegy 120 gyülekezetet alapított, püspökségének székhelye pedig Laskó volt.
A szerémségi püspök a török invázió végett felhagyott tevékenységével, de a pápát, VII. Kelement arra kéri, hogy tegyen már valamit a reformáció ellen „mert Luther követői majdnem az egész országot elborították, sőt egyes helyeken minden az ő dogmáik szerint kezd történni, s úgy prédikálnak is”. Annak ellenére, hogy segítséget kért „Isten földi helytartójától”, Brodarics püspökről azt jegyezték föl, hogy halála előtt ő is protestáns lett.
Sztárai Mihály és a reformáció
Szlavónia és Baranya területén gombamód szaporodtak a református eklézsiák. Ez annak köszönhető, hogy az Úr ide egy hitbuzgó szolgáját küldte, hogy visszaszerezhesse a szerzetesek miatt, a hitéletben a Biblia tanításaitól igen messzire sodródott nyáját. Sztárai Mihály a somogymegyei Sztárán született, vezetéknevét valószínűleg innen kapta. Miután megismerkedett Krisztus Urunk értünk való hatalmas áldozatával, nemsokára hirdette, hogy nincs más, Ki megbocsáthatja bűneinket, csakis az Úr Jézus, Aki Atyjánál készít helyet azoknak, akik Őt követik, Neki szánják életüket. Nincs szükség a szentekre, sem a hozzájuk való fohászkodásra, mert nem ők, hanem csakis az emberré lett Fiú Isten közvetíthet az Atya és földi gyermekei között.
A római katolikus papok többsége nem meri felvenni a harcot Sztáraival, egyrészt azért sem, mert a török inkább a pápa követőiben látja ellenségét, ezért a protestantizmust nemhogy tiltaná, még támogatja is, csakhogy az általa megszállt nép békességben éljen. Másrészt viszont azért, mert képzettségük megkérdőjelezhető, tisztelet a kivételnek, akik bátran hirdetik, hogy nem bálványimádás, ha a templomban faragott szobrok és embereket ábrázoló „szentképek” eltérítik figyelmünket az Egy, Örök, Igaz Isten imádásáról. Mindez nem egyezik a 3. parancsolattal. „Ne csinálj magadnak faragott képet… ne imádd és ne tiszteld azokat…”
A reformátornak több szolgatársa is akadt, kik közt ő számított a legeredményesebbnek, mégis feljegyzik Eszéki Imre, egy György és egy Illés nevű segítőtársát. Közülük majdnem mind német egyetemre járt a teológia tudományának elsajátítása végett, ahogy Magyarország más részén tevékenykedő reformátorok tették. Amint Sztárai megkezdi tevékenységét, mindjárt megjelennek a ferencesek, hogy megindítsák ellenkampányukat a török megszállottságban. A hitvitákat több közös zsinaton tarthatták meg, melyek közül egyik az 1551-es Tordincii Zsinat, mely mára az egyetlen horvát anyanyelvű reformáció korabeli gyülekezet. A szerzetesek több kolostorukat is elhagyják, miután legyőzik őket a reformátorok, a nép haragja elől pedig elmenekülnek. A viták végeztével az elismert tanok hirdetését kellett vállalniuk, ha pedig ígéretüket nem teljesítik: nyelvüktől és vagyonuktól a törökök megfosztják őket, akik részt vettek pl. a Vaskai Zsinaton, mint rendfenntartók.
Számos megtorlást jegyez fel a történetírás, mely a pápapártiak és a protestánsok között zajlott. Ezek közül talán Sztárai találékonysága volt a legszemléletesebb, amikor egy-egy papot, ki nem a tiszta evangéliumot hirdette, fateknő alá rejtettek, három asszony pedig ráült és úgy hurcolták végig az utcán, feltehetőleg lovas kocsin a papi nőtlenséget előnyben részesítőket. Majdnem olyan ritka volt a katolikus pap Baranya – Szlavónia területén, mint a fehér holló. Sztárai 1554-ben már püspökséget alapít a Balaton és a Száva közén.
Még a törökök is eljárnak a protestáns istentiszteletekre, melyeket nagy figyelemmel hallgatnak. Egyesek abban reménykedtek, hogy az Oszmán Birodalom ettől majd megbomlik, s teljesen felborul benne a szent háború végett való összefogás. Ezután nem tűzzel-vassal terjesztik Magyarországon az iszlámvallást, hanem protestánsok lesznek ők maguk is. Az igazhitűek akkor többé nem nevezhették volna gyaur kutyáknak a magyarokat, hiszen testvéreik lettek volna a Krisztusban. Így valósulhatott volna meg ismét a keresztyén Európa, ha a török nem lett volna a rókánál is ravaszabb, aki meggyőződését halálában sem adja föl, hogy minden hitetlen, akit életében megölt, szolgálni fogja őt, Allah paradicsomában.
Sztárai utódjai, az ellenreformáció sikere
István és Mihály Eszékről, majd Skaricza Máté viszik tovább Sztárai halála után a stafétabotot. Ekkor már a ferencesek sem félnek a rajtuk és tudományukon magasan felülkerekedő reformátortól. Mindig nagyobb számban jönnek be Boszniából, ahova egykor megcsúfolva menekültek. Próbálnak könyveket, egyházi írásokat megjelentetni, hogy konkuráljanak a protestánsok anyanyelvújításával. 1576-ban Hercegszőlősön kánonokat – egyházi törvényeket fogadnak el a reformáció követői. Ekkor még Pozsega és Vukovár is a Baranyai Egyházkerülethez tartoznak, Laskón és Tolnán pedig zsinatot tartanak, ahol elhangzik az ellenreformációtól való fenyegetettség.
A horvátokra vetették ki inkább hálóikat a ferencesek, hiszen többé már nem volt szláv nyelvű reformátor vagy éppen elüldözték. A római katolikus egyházi méltóságok beszámolója számos olyan egykori (ferences) szerzetesről, mint nős áttért protestáns igehirdetőről szól, akik feleséggel és gyermekekkel rendelkeznek, valamint az eretnek tanokat hirdetik, a népet a böjtről teljesen leszoktatják. Egy XVII. századvégi írás Valpovó környékén már csak 18 protestáns eklézsiát említ. Szlavóniában ekkor már teljesen átbillent a mérleg kosara az egykori protestáns többségről a pápapártiak javára. Annak ellenére is jó térítő munkát végeznek a ferencesek, hogy a török írtja és üldözi őket. Azonban a magyarokkal nincs sikerük, mindvégig megmaradtak protestánsnak. Ők ugyanis akkor sem gondolkodtak hitet váltani, amikor körülöttük minden horvát újra római-katolikus lett. A törököt pedig azért nem zavarta a magyar léte, mert mindvégig harc helyett művelte a földet és imádkozott Istenhez a jó aratásért, nem zavargott, lázongott sorsa és vallási hovatartozása végett.
Ám a karlócai béke után minden megváltozott, Szlavóniát újra a Habsburgok uralták, kik a katolicizmus követei. Rögtön elérik azt, amit Horvátország területén már régen megtettek és törvénybe írják, hogy a töröktől visszacsatolt területeken csakis római katolikus vallásúak lakhatnak. Ezek szerint, aki más vallású, választhat: áttér és megtarthatja vagyonát, vagy földönfutó protestáns marad. Az összes települést nem tudták meggyőzni.
Amikor pedig Szlavónia protestáns horvát bánt kap, II. József kiadja a türelmi rendeletet: „Akié a föld, azé a vallás”. A lakosság körében teljes volt az ökumenizmus, eljártak egymás istentiszteleteire, közös lakodalmakat ültek, vegyes vallású komaságot vállaltak, tehát egymás hitét tiszteletben tartották és tolerálták a vallási tolerancia törvénye előtt is.
Lassú és magától megszűnő folyamat lett az ellenreformáció s tartott egészen a szabadságharc idejéig. A XIX. század második felében már városi polgár lehetett egy protestáns pl. Eszéken. Azonban a hivatalos álláspont még mindig tiltja a protestantizmust. 1859-ben kiadják az ún. császári pátenst, melynek értelmében végleg letelepedhetnek a luteránus-kálvinisták Szlavóniába. Minden évben több település keletkezik, mely a reformáció tanait követi. Ezek az eklézsiák teljesen függetlenek, külön lelkészeket, tanítókat fogadnak és Magyarországhoz tartoznak. Lakosságuk magyar és német, csupán egy horvát református gyülekezet állta ki az idők viharait: Tordinci. Alsó –Baranyában még a mai napig is a tömbmagyarság köreiben található meg a református egyházak közössége. E vidéket a mocsár, a láp mindig megvédte, otthont, táplálékot adva az itt élő embereknek, akik hol a megszállóktól, hol pedig az ellenreformáció papjaitól félve bújtak a Duna és Dráva létrehozta árterületekbe, hogy átvészeljék a fenyegetettséget és megtartsák hitüket. Az egykori nagy vallásháború emlékei, a templomok tornyai ma is büszkén mutatnak az ég felé, hogy mindenért Istené és sohasem az emberé a dicsőség.
ifj. Csáti Szabó Lajos
