Egy hívő keresztyén ember élete alapjának a Szentírásban található Isteni kijelentést tartja. Vallja az Apostoli Hitvallást, hitelveit a II.Helvét hitvallás és a Heidelbergi Kátét foglalja össze. Isten törvényeit tíz parancsolatban foglalta össze. Mindemellett a Heidelbergi Káté 115. kérdése és válasza így szól: „Miért prédikáltatja Isten olyan szigorúan a Tízparancsolatot, ha ebben az életben senki sem tarthatja meg?“ Először azért, hogy egész életünkben egyre jobban megismerjük bűnös természetünket, és így még inkább kívánjuk bűneink bocsánatát és a Krisztusban való igazságot. Továbbá, hogy a Szentlélek kegyelméért könyörögve szüntelenül törekedjünk arra, hogy egyre jobban megújuljunk Isten képére, míg végül e földi élet után elérjük a tökéletességet.“
Amikor Pál apostol a Korinthusiakhoz írott levelében a kegyelmi ajándékokról beszél, a 12. fejezet zárómondatában ezt írja: „…megmutatom nektek a legkiválóbb utat.“ (1Kor. 12, 31b.) Ezután a mondat után következik az a fejezet, melyben a „szeretet“-et jellemzi 13 versen keresztül. A 13.vers pedig így szól: „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.“
Semmiképp sem szeretném, hogy írásom kontextusukból kiragadott Igeversekkel való keresztényi felsőoktatásnak tűnjön, csupán szerettem volna összekapcsolni olyan, még hittanórán tanult alapgondolatokat, melyeket egy hitét gyakorló keresztyénnek naponta a szívében-lelkében-gondolataiban-tetteiben újra és újra magáénak, szükségesnek kellene éreznie, hiszen a kísértő nagyon jól ismeri gyenge pontjainkat, tudja, mikor hol hogyan kell támadnia és rombolással romlásra vezetnie bármelyikünket.
A napokban egy cikket olvastam az egyik református gyülekezeti oldalon, s egy olyan „hármas“ felsorolás ragadta meg a figyelmemet, melyet semmiképp sem sikerült összhangba helyeznem a fent említett keresztyéni tanításokkal. „Körülmények, adottságok, szándékok“ – melyek egy bizonyos megoldást kellene, hogy lehetővé tegyenek. Ez a három szó nem tehet lehetővé megoldást. A felsoroltak bizonytalanságot, kétségeket, emberi igényeket és célokat sugallnak, melyek távol állnak a mi Urunk által tanított keresztyéni magaviselettől, példamutatástól és hitbeli nagykorúságtól.
A „körülmények“ sohasem állandóak, viszont a mi Istenünk ad egy támpontot, mely sohasem változik! Ez pedig a reménység, mely magabiztossá teszi létünket, akármilyen helyzetben is vagyunk.
Az „adottság“ túlságosan személyreszóló ahhoz, hogy ezt teljeskörűen értelmezhessük. Mindannyiunk külön adottsága az egyéni hit, mely hit átvezet bennünket a közösségi hit megélésébe. A keresztyén ember életében nem szabad, hogy helye legyen olyan adottságnak, mely távol tartja őt akár egyéni, akár közösségi hitétől.
A „szándék“ pedig, vajon mi más állhatna egy hívő keresztyén szándékának hátterében, mint a szeretet?
Bármilyen egyházi vonatkozású megoldásról is legyen szó, úgy gondolom, ilyen felfegyverkezéssel nem sokra jutnak sem a lehetőségek, sem a megoldások kérdésében. Legyen szó bármelyik egyház, bármelyik gyülekezet, akármelyik gyülekezeti taggal kapcsolatos kérdésről, ha mi sem szeretnénk ítélet alá esni, akor jobb lenne a jó Istenre hagyni az ítélkezés lehetőségét és annak jogát.
Adja a Mindenható, hogy ne feledjük el azt a Krisztusi tanítást, amelyet még gyermekként tanultunk, s amit gyermekeinknek is igyekszünk továbbadni akár szülőként, nagyszülőként, lelkipászorként, egyháztagként: az imádság fontosságát. Imádkozzunk hitünk megtartásáért és növekedéséért, Krisztus egyházának megmaradásáért és bővüléséért, egyházunk testének és tagjainak egységéért, testi-lelki kapcsolatáért, őszinte szívért és buzgó lélekért, hogy kegyelmi ajándékainkat mindannyiunk javára használhassuk fel.
„Bízd az Úrra dolgokat, akkor teljesülnek szándékaid.“ (Péld 16, 3)
Bešlić Annamária, segédlelkész