Az aratás ideje van: a megfeszített munka, és a verejtékes, poros, éjt nappallal összekötő betakarítás ideje. Az utóbbi évek silány termései után idén megáldott bennünket az Úr gazdagon: lesz kenyér – mondják a gazdák. Öröm ragyog a csillogó szemekben. Még mindig sok a kétely, hogy ki lesz-e fizetve a termés és rendesen kifizetik-e? A hívő ember azonban - ki Istenében vetett bizodalommal lankadatlan erővel esztendőről esztendőre műveli földjét, vet és néha sokat arat, de inkább csak keveset – évről évre mindig ugyanazt teszi, és öröme van benne.
Ez csak akkor lehetséges, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a munka istentisztelet, amit csak úgy lehet rendesen elvégezni, ahogy a hívő ember teszi – nem hiába a protestáns népek munkához való hozzáállása messze földön híres – nem a gazdagodás és mások kizsákmányolása céljából, hanem Isten dicsőségére. Azért van a református ember ekkora elszántsággal és szorgalommal az ő munkájában, mert tudja, hogy Isten gondot visel róla. Tudja, hogy az Úrnak szent napját az istentiszteleti közösségben szentelheti meg, és ezt kéri és kívánja, hogy a mindennapok sürgés-forgásába is magával vigye, hogy az a „mindennapi életben gyakorolt istentisztelet” legyen. Nincs az a megterhelő és emberpróbáló tevékenység, amely így nem válik elvégezhetővé, sőt örömtelivé, mert a próbatétel így megerősít és Isten kegyelmének tapasztalható jele. Az így végzett munka során a család, a gyermek nem teher és zavaró tényező, hanem ösztönzés és erő, hiszen Isten azért helyezte mellénk őket, hogy még inkább lássuk földi létünk értelmét, boldogságát. És ha nincs is naponta sikertörténet, közösségben Istennel a bajokat nemcsak túléljük, hanem ismételten újabb lendülettel vágunk neki az új napnak. Cselekvő teremtett mivoltunk ékes bizonyítéka, hogy a munkával töltött nap után jó lelkiismerettel hajtja álomra fejét az ember és ad hálát az Istennek, nem úgy, mint aki tétlenségben hever és csak hánykolódik az életben.
Ismert az a gondolat, hogy a munkát általában nem szeretjük, de aki Istent szereti, annak semmi sem lehetetlen, mert Isten által láthatóvá válik előttünk a cél. Isten célja velünk, hogy boldogok legyünk, megelégedettek, de ennek módja és útja van, és ezt a változtatást Ő szeretetéből, kegyelméből meg akarja tenni velünk. S ha belátjuk, hogy mi ezt nem érdemeljük, már megtettük az első lépést felé, tehát megértettük, hogy jelenléte és gondviselése megkérdőjelezhetetlen a mi életünkben, azáltal hogy tisztelvén Őt a magunk akaratát az övének rendeljük alá, hogy jobbak legyünk, többek legyünk, mert ez az Ő akarata velünk. Ez akkor is igaz, ha reánk neki szüksége nincs, hiszen szeret minket, és mindenét adja értünk.
