ÖKUMENIA

Minden évben január hó második felében van az Imahét a Krisztus-hívők egységéért. Ilyenkor egy héten át minden nap valamely más-más felekezetnél jönnek össze a Krisztus-hívők, a keresztyének, akiknek szívügyük a Krisztus Egyházának egysége, azaz, akiknek fáj a megosztottság.

Az Eszéki Régiónak megalakult már jó ideje az Ökumenikus Tanácsa, amelynek a Horvátországi Református Keresztyén (Kálvini) Egyház is tagja. Sőt, a Tanács titkára tiszteletes Tursity Dárkó, teológus-segédlelkész, aki ezt a felelősségteljes szolgálatot buzgón, s nagyon sikeresen látja el. Január 9-én összehívta a lelkészeket, hogy ismertesse a Tanács munkáját, s megbeszéljék, hogy melyik napon hol lesz az istentisztelet, s hová melyik gyülekezetből mennek majd református hívők, hogy mindenhol jelen legyünk. Nagy lelkesedéssel, minden lelkészünk részt, kivéve hármat, akiknek más elfoglaltságuk volt. Az összejövetelen mindent megtárgyaltak, hogy az Imahét áldásos alkalom legyen mindenki számára. A Református Egyháznál Rétfalun lesz az ökumenikus istentisztelet. Reméljük, hogy a lelkészek lelkesedését az ügy iránt osztani fogják a gyülekezetek is, és szép számban lesznek jelen, megmutatva, hogy valóban szívügyük munkálkodni az Úr Jézus imádságának megvalósulása érdekében, hogy „mindnyájan egyek legyenek”.

Az Ökumenikus Mozgalom jelentős múltra tekint vissza. Amióta a Nagy Szakadás megtörtént 1054-ben, amikor különvált a Keleti és a Nyugati Egyház mindig voltak hívő keresztyének, akiknek ez fájt. A Keresztes Hadjáratokról – az első 1095-ben indult – sok rosszat tudunk, de kevesen tudják, hogy abban a szörnyű 11.-12. században voltak püspökök, akik ellenezték a hadjáratot, s ezért életüket vesztették; hogy ebben a „sötét korban” élt s működött Waldo Peter és assziszi szt. Ferenc. Csak az Úr tudja, hogy hány előttünk ismeretlen hívő szíve sajgott az Egyház megosztottsága és egyre növekvő elvilágiasodása miatt. Akkor jött a 16. század lelki ébredése, a Reformáció. A reformátorok a meglevő Egyházat akarták megreformálni, visszaalakítani eredeti, biblikus alapjaira. Azonban a reformtörekvés újabb szakadásokat okozott. Az elhunyt Nagy Pápa megállapította, hogy „mindkét fél hibás volt, mert voltak készek egymást meghallgatni”. Ez igaz. Ma már semmi értelme azon évelődni, hogy melyik fél volt a hibásabb.

Itt van a szomorú tény, hogy ma – egyesek szerint – négyezer magát keresztyénnek nevező felekezet létezik. Kell-e ettől nagyobb akadály az evangélium s a keresztyénség hitelességének, terjedésének útján?
Egyre többeknek fájt ez helyzet. Ezért 1910-ben, Edinburgh-ban megalakult a szervezett Ökumenikus Mozgalom, amelyhez 1960-ban a Római Katolikus Egyház is csatlakozott. Sok ökumenikus dialógusban s összejövetelen vettem részt, s mondhatom, hogy a Római Katolikus Egyház nagyon komolyan áll hozzá az ügyhöz.
Világos, hogy az évszázadok során felhalmozódott ellentétek, sérelmek, vádaskodások nem gyógyíthatók rövid idő alatt. Fontos, hogy beszélgessünk, megismerkedjünk. Gyakran nem csak az előítéletek akadályozzák a közeledést, hanem a szemantikus probléma is. Sterlingben, Skóciában voltam a KEK (Európai Egyházak Konferenciáján), ahol két munkacsoportba osztottak be. Minden csoportban van Ortodox küldött is. Angolul ment a beszélgetés. Az ortodox atyafi egyebek közt ezt mondta: „After the liturgy comes the liturgy”. A liturgiát követi a liturgia. Amire szinte hevesen ugrott fel az olasz küldött, hogy milyen badarság a szertartás után jön a szertartás. Neki, mint legtöbbiünknek a ?????????? (liturgia) ceremóniát jelent. De az ortodox atyafinak a liturgia – teljesen helyesen – istentiszteletet és Isten szolgálatát jelenti, amit az angol így fejez ki: „The worship is over, the service begins” – az istentiszteletnek vége, az Isten szolgálata kezdődik (vagy: Bogoštovlje je završeno, bogoslužje počinje). Gyakran lehet, hogy ugyanazt akarjuk mondani, de más szavakkal, s akkor vagy nem értjük egymást, vagy félreértjük.
Ezért fontos, hogy megismerjük egymást, részt vegyünk egymás istentiszteletén, még ha az idegennek, furcsának tűnik is számunkra. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a tordincei katolikus templom új oltára felszentelésének ünnepére meghívott a djakovói püspök úr. Az én feladatom csak pár köszöntő mondat volt. De figyeltem, amit a püspök és a segédei cselekedtek. Nem tudom, miért tették azt, amit tettek. Tehát számomra nem jelentett semmit. S mégis valami ünnepélyes érzés töltött el. Néztem az arcukat, a mozgásukat. Látszott, hogy számukra ez nagyon komoly, ünnepélyes és örömteljes cselekedet. Mindez valami többet, nagyobbat, lelkit szimbolizált, fejezett ki.

Nálunk szinte nincsen szimbólum. Mindent racionalizáltunk. Még a néhányszor éventi Úrvacsorát sem ünnepeljük, hanem kiosztjuk. A fennmaradt kenyeret vagy odadobjuk a madaraknak, vagy talán a moslékba; a megmaradt bort a kehelyből kiöntjük. Az csak közönséges kenyér és bor – nálunk nincs átlényegülés. Nincs. De az Úr asztalán levő Igével s imával megáldott kenyér és bor nem „közönséges”. Mi a bankjegy? Papír. Hát akkor miért nem használjuk tűzgyújtásra, vagy más valamire? Mert a Bank szavatolja annak a papírnak az értéket. Nos, ennek a Kenyérnek és Bornak az értékét szavatolja Ő, aki azt mondta „ez az én testem...  ez az én vérem”. Az Úrvacsora, az Eucharisztia misztériuma értelmet meghaladó: a hogyant nem tudjuk, de azt igen, hogy ebben az Úr Önmagát adja olyan valóságosan, mint amilyen valóságosan eszem a Kenyeret s iszom a Bort. Ez Isten kegyelméből hit által történik. Ha csak két magyarázata lenne, a megemlékezés és az átlényegülés, inkább az utóbbit fogadnám el, mert megemlékezéshez nem kell egy falat kenyér s egy korty bor.
Ha majd jobban megismerjük egymást, egymás életét, hitéhez való viszonyulást, közelebb jutunk, s türelmesebben fogunk tudni egymással beszélgetni a különbségeinkről is. De először inkább keressük azt, ami közös, ami egyesít.

Ilyen a keresztség. Azt hittük, ezen az alapon tudunk leülni, s mint testvérek együtt lenni. Sajnos, itt is probléma merült fel. Akik elvetik a gyermekkeresztséget és csak felnőtteket, ill. megtérteket, hívőket keresztelnek, nyíltan kimondták, hogy a gyermekkeresztség nem biblikus, ezért nem is keresztség. Ők tehát senkit sem keresztelnek újra, mert a gyermekkeresztség az semmi. Így nagyon nehéz helyzet alakult ki. Ezek szerint, minden kedves testvéri beszédük ellenére, valójában a számukra mi pogányok vagyunk. Tehát, amikor „testvérnek” szólítanak, akkor nem őszinték. A leggyakoribb argumentumuk az, hogy az Újszövetség felölel 50-70 éves periódust, és egyetlen eset sincs leírva, hogy gyermeket kereszteltek volna meg. Ez igaz. De amíg zsidók között terjedt a keresztyénség többször olvassuk, hogy megkeresztelkedet ő „és házanépe” – ami több mint a szűk család, de minimálisan a család. Ha ez az argumentum helytálló, akkor ugyan ebben a periódusban nincs feljegyezve egyetlen eset sem, hogy megkereszteltek volna valakit, akinek a szülei már keresztyének voltak. Tehát, a keresztyéneknek vagy nem voltak gyermekeik, vagy egyetlen keresztyén gyermeke sem tért meg!

Nem kell mondanom, hogy az ökumenikus közeledésnek vannak ellenfelei, akik vagy csak a saját közösségüket tartják keresztyénnek, vagy attól tartanak, hogy az ökumenikus mozgalom célja visszatérni a Római Katolikus Egyházba, a Pápa uralma alá. Nem erről van szó. De gondoljuk csak meg: nem jobb-e egy Pápa vezetése alatt lenni, mint ahány gyülekezet van annyi „pápa” alatt nyögni?

De vajon el tudunk-e menni az Úr imája mellett, hogy meg ne halljuk könyörgését, hogy
„mindnyájan egyek legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem… Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk.”
Istenben csak egy oszthatatlan lényeg (ousia, essencia) van. Lényegében, természetében Isten egy. Ebben az egy Isteni Lényegben három személy van, azaz szubzisztencia. A különféle kifejezések, amelyeket az Egyház nagy teológusai használtak bizonyítja, hogy milyen nagyon nehéz megfelelő kifejezést találni, vagy mennyire lehetetlen. Hogy ezt az egy Istenben rejlő hármasságot kifejezzék, a görög egyházi atyák a hüposztasziz (?????????) szót használták, amíg a latin atyák a perszona, ill. többször a szubsztancia szót. Az előző terminus könnyen félreérthető, az utóbbi pedig kétértelmű, ezért a skolasztikusok létre hozták a szubszisztencia elnevezést. Kálvin az Institutio-ban ezt mondja (I,XIII:6): „Személynek nevezem azt a létezési formát (subsistentia) Isten lényegében, amely a többiekhez viszonyítva, ezektől az ő kizárólagos sajátját képező tulajdonságával különbözik” (117. oldal) Nagy titok ez, amely meghaladja értelmünket, s ezért nehéz szavakba önteni. Pascal helyesen mondta, „Isten definiálása Isten halála”. Definiálni csak azt tudjuk, ami kisebb tőlünk. Mégis törekednünk kell Isten kijelentése alapján, a Szentlélek vezetésével, értelmesen kifejezni azt s annyit, amennyire képesek vagyunk, és hittel engedelmeskedni.

Az Úr azért imádkozik, hogy mi, az Ő követői egyek legyünk, ahogy az Atya és Ő egyek. Az Isteni Személyek (persona) különböznek, de azonos az Isteni lényegük. Mi is különbözünk. Különböző az egyházi struktúránk, a hagyományunk, amit örököltünk, a teológiánk, a történelmi tapasztalataink. Különféleképpen beszélünk az Úr Jézusról. Nem különbözünk, amikor imádjuk Őt. A hűségünk Ő iránta, Aki előbb szeretett minket, lehetővé teszi, hogy ökumenikus dialógust folytassunk, sőt ökumenikus módon együttműködjünk – erre kötelez minket Urunk főpapi imája. Az élő, feltámadott, eljövendő Úr iránti szeretet nem oszt meg minket. A róla alkotott tanaink osztanak meg! Fontosak a tanok, hittételek, de más azokat követni, s más, sokkal több az élő Megváltó Urat követni. „A lényeges dolgokban egység, a többiben szabadság, mindenben pedig szeretet” mondta szt.

Ágoston.
Nem szabad egy pillanatra sem elfedni, hogy az Úr csak egy Egyházat alapított, nem kettőt, négyet vagy százat. Ez az egy, egyetemes (nem közönséges) Egyház, különböző okoknál fogva, megosztottan él, mint a Római, az Ortodox és a Protestáns Egyházak. Erre a megosztottságra kétféleképpen tekinthetünk:
Egyfelől, a megosztottság arra mutat rá, hogy mily csodálatosan nagy, magas, mély és széles Isten kijelentése. „Most töredékes az ismeretem” mondja Pál. Ez áll mindannyinkra. Mindnyájunknak együtt sincs teljes ismeretünk. Csak Istennek van teljes ismerete. Tehát senki se mondja, hogy birtokolja a teljes igazságot. Gyakran azért különbözünk, mert egy s ugyanazon igazságnak egyik vagy másik aspektusát hangsúlyozzuk, vagy hanyagoljuk el. Hasonló ez, mint a fény spektruma: egyik a vöröset látja, a másik a lilát. A színek együtt adják a fény ragyogását. Mennyire másmilyen lenne az Egyház fénye, ha egymást gazdagítanánk, ha együtt fénylenénk. Hiszen egy az Urunk és Magváltónk, egy a Biblia, azonosak a hitvallásaink – az Apostoli, Niceai, Kalcedoni, Konstantinályi, Rfezusi és Atabnáziszé. Egyformán örülünk, ha magasztalják az Urat, s egyformán fáj, amikor káromolják.

Másfelől, a megosztottság a bűnünkre mutat rá. Amikor a mi tanunk a Krisztusról, a mi teológiánk, a mi egyházszervezetünk, a hagyományunk – ami mind jó és szükséges – fontosabbá válik a Feltámadott és Megdicsőült Urunk engedelmes követésénél, vagy egyenesen a helyébe lép, akkor rossz a prioritásunk. A keresztyénség nem hittételek követése, hanem az élő Úr követése, a Feltámadott követése. Annak követése, aki előbb szeretett minket, s Önmagát adta váltságul érettünk. A keresztyén élet hálás szeretet az Úr iránt, olyan élet, amely mindent hálából, szeretetből tesz. Ezért mondja Pál: „Ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.”

Sajnos, a történelem folyamán gyakran keresztyének keresztyének ellen fordultak, ellenségek lettek. Gyakran őszintén azt hitték, hogy amit tesznek, az Úrért teszik. Ma, higgadtan visszatekintve látjuk, hogy mindez tulajdonképpen a „mi Krisztusról alkotott tanunk” miatt volt, ami elfoglalta a Krisztus helyét.
Ma Isten kegyelme a Szentlélek által ébreszt minket, és az Úr Jézus Krisztusra irányítja tekintetünket, akiben van az igazi, lényeges, tényleges egységünk. Törekednünk kell a formai egységre is, de a lényeg az, hogy „a Krisztusban egyek vagyunk” a különbségeink ellenére. Hogy a sokféleségben tudjuk egymást magunkhoz ölelni, amint Ő magához ölelt minket. Hazug, aki azt mondja, hogy szereti az Urat, de nem tudja testvérnek elfogadni azt a másikat, akiért az Úr éppen úgy az életét adta, mint érte. „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” mondja az Élet Fejedelme.
Ha ez a szeretet nincs meg bennünk, akkor az ökumeniáról kár is beszélni – nincs kinek, mert nincsenek halló fülek és érző szívek. Eszembe jut Reviczky Gyula egyik verséből részlet:

Jól tudom én is, hogy a szellem
Az ember dísze, jobb fele;
De jaj, ha csak józan sivárság,
Örömtelenség jár vele.
Mely megöli a gyermekálmot,
Ó, az a szellem átkozott!
Nem bölcs, aki csak tud, s nem érez...
Ó, tartsatok bűnbánatot!
S végezetül: az az Apostol, aki a Szeretet Himnuszát írta a Szentlélek vezetésével, azt a levelét ezzel zárja:
Ha valaki nem szereti az Urat,
legyen átkozott!
Az Úr Jézus kegyelme legyen velünk.

Lángh Endre